Az államosított sport teljes társadalmasodása az egyes ülési jogról hozott 1989. évi II. törvény beiktatása után valósulhatott meg, amelyet még a rendszerváltás előtti Országgyűlés alkotott. Az egyesülési jogról szóló törvénynek a „társadalmi” sportegyesületek mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok sem feltétlenül örültek, mert megszüntette az állami „köldökzsinór” biztonságát. Több felsőoktatási intézmény sportegyesülete is arra kényszerült, hogy kettéválassza: mennyiben társadalmi szervezet (merthogy abban a részében költségvetési eszközökből nem támogatható), illetve mennyiben úgynevezett tanműhely, mert az csak üzleti alapon volt kényszerű módon igénybe venni. Az államháztartátási törvény és végrehajtási rendeletei félreérthető (és félre is értett) céljai még jobban nehezítették az intézmények gazdálkodását.

 

A sport állami irányításában 1991 nyarán következett be változás az első demokratikusan választott parlament és a kormány megalakulását követően. Az Országos Sporthivatal a Művelődési Minisztérium keretén belül, önálló költségvetésű szervként 1991. december 31-ig működött, miniszterhelyettesi felügyelettel. Időközben a tanácsrendszer felbomlásával papíron is megszűnt a sportszakigazgatási rendszere. Annak érdekében, hogy a korábban jól működő sportszakigazgatás ez úton történő szétesésével jóvátehetetlen károk ne keletkezzenek, az 1991. évi XX. (ún. hatásköri) törvény létrehozta a sporthivatal irányítása és felügyelete alatt a megyei sportigazgatóságokat.

 

A rendszerváltozás a sportban több tényezőnek köszönhetően békésebben zajlott le, mint a társadalom más alrendszereiben. Talán túl békésen is, ami az esetleg indokolt személyi és szervezeti változások elmaradását illeti. Ez azonban feltétlenül kisebb negatívum, mint amit a békés átmenet pozitívumai jelentettek.

 

A folyamat első állomása a Magyar Diáksport Szövetség (MDSZ) 1987-es létrejötte volt. Az MDSZ az erodálódó kelet-európai magyar társadalom sajátos terméke volt. Párthatározat, illetve állami rendeletek nemcsak lehetővé tették, hanem elő is írták megalakítását, így mintegy vezényszóra létrehozott paracivil” szervezetté vált. Tisztségviselőinek megválasztása az első körben formálisan zajlott, hiszen a döntéshozók személy szerint jelölték ki a szervezet első elnökét és kötelezővé tették megválasztását. (Az elnöki posztra nem volt más jelölt.) A helyzet iróniája, hogy az ország új, „félszabad” társadalmi szervezetének első elnöke a volt honvédelmi miniszter lett.

 

1989. május 6-ai második küldöttközgyűlés már ténylegesen szabad légkörben zajlott. Az MDSZ létrehozása egy felismert társadalmi szükségszerűség volt, de ez nem párosult „alulról építkező” törekvéssel. Ekkor még csak fentről lehetett szervezni (vezérelni) egy olyan folyamatot, amelynek alulról kellett volna építkeznie.

 

A felsőoktatás sportja szervezeti önállósulásának jelentős lépése volt, amikor a Magyar Diáksport Szövetség 1989. december 18-i elnökségi ülése elfogadta a saját ügyeiben döntéshozatali kompetenciát élvező, autonóm felsőoktatási tagozat létrehozását. Az elnökség úgy határozott, hogy a tagozat vezetésével Földesiné dr. Szabó Gyöngyi alelnököt bízza meg, a tagok sorába pedig Som Ferencet, Farkas Istvánt, Kovács Gyulát, Kiss Lászlót, Gál Lászlót és Kégel Tamást, valamint területenként egy-egy hallgatót jelölt.

 

A tagozat életre hívásának jelentőségét mindmáig kevesen ismerték fel, pedig ez volt az első érdemi lépés a "sport újratársadalmasodásához”", civil alapokra való visszahelyezéséhez. Ekkortól jutott több szóhoz a felsőoktatási tagozat, amely az alelnök irányításával fokozatosan önálló életre kelt s mindinkább hangot adott törekvéseinek. A tagozat struktúrája, illetve működése hamarosan megérett arra, hogy elszakadjon az MDSZ-től, amelynek vezetőivel egyébként mindvégig korrekt módon együtt tudott működni.

 

Időközben, 1992. január 1-én az Országos Sporthivatalt alig kétéves működés után az Országos Testnevelési és Sporthivatal váltotta fel. Az újonnan alakult OTSH egyes középvezetői az új szervezeti struktúra kialakításától kezdve érezhetően igaz, változó mértékben bizalmatlansággal szemlélték az MDSZ-ben folyó tevékenységet. Több lényeges és valós ok mellett (pl. finanszírozási nehézségek) táptalajt adtak ehhez a rossz vállalkozások, a diáksport új értelmezésének felszínre kerülése a területeken, és nem utolsósorban az új társadalmi szervezet dinamikus tempója, friss szellemiséget tükröző elképzelései.

 

Azok a párthatározatok, állásfoglalások, tézisek, melyek négy évtizeden át megszabták a sport helyét és szerepét, a hatalom átadása után érvényüket vesztették. Paradox helyzetet teremtett, hogy miközben a sporttal foglalkozó pártdokumentumok is erre a sorsra jutottak, jó néhány állami rendelkez és jogszabály, amely eredetileg a párthatározatokat volt hivatva legalizálni, még mindig érvényben volt.

 

Ebben a joghézagos, ellentmondásos időszakban, 1991 tavaszán felerősödtek a diáksportot ért minisztériumi támadások. Élesen kritizálták az MDSZ 1991. évi programját, és szükségesnek látták a szervezet tevékenységének újragondolását, s az ezzel összefüggő személyi konzekvenciák levonását. Az állami sportirányítás egyes képviselői – részben vagy teljes egészében – átvenni, illetve visszavenni akarták a szövetség feladatait, ezáltal ellehetetleníteni az egyetemi-főiskolai sportot. A fejlődés folyamatát azonban már nem tudták megállítani.

 

Az egyre kezelhetetlenebb helyzetből az 1991. március 11-én kelt szándéknyilatkozat jelentett kiutat, melynek aláírói így fogalmaztak: "Úgy ítéljük meg, hogy a társadalmi környezet arra készteti a felsőoktatás sportjában tevékenykedőket, hogy kezdeményezzék az önálló egyetemi és főiskolai sportszövetség létrehozását.”

 

1991. június 21-én a törvényi szabályok betartásával, alulról jövő kezdeményezésre, demokratikus alapon régi-új szervezetként létrejött a Magyar Egyetemi Sportszövetség! A szövetség létrejöttének és szerveződésének módja nem kellően értékelt, elemzett kérdése a magyar sportéletnek, pedig azon kevés sportszervezetek sorát gyarapítja, amelyek ténylegesen alulról jövő kezdeményezésre, demokratikus alapon jöttek létre, 37 egyetem és főiskola sportegyesülete támogatta életre hívását.

 

Az 1992. évi második közgyűlésen úgy módosította alapszabályát a szövetség – nevének „Főiskolai” kiegészítése mellett –, hogy a továbbiakban a tagjai nem civil sportszervezetek (egyesületek, klubok), hanem zömmel állami intézmények (egyetemek, főiskolák) lettek. Ezt az indokolta, hogy a MEFS fel kívánta vállalni a felsőoktatási intézmények minden közös sportfeladatát, támogatni, szakmailag serkenteni kívánta az intézményi testnevelési és sportéletet, természetesen elsősorban a sportegyesületek működését. Ez a szerveződési forma azt is eredményezte, hogy az országos szervezet szintjén kezdettől fogva karizmatikus, nyitott szellemiségû elnök irányításával valódi demokratikus civil szervezet működött és többé-kevésbé ugyanígy működtek a később megalakult területi egységek is.

 

Helyi szinten gyakran kibogozhatatlanul összefonódott az állami és a civil szféra, annál is inkább, mert az egyetemek és főiskolák civil és félcivil sportszervezeteiben dolgozó szakemberek zömmel állami alkalmazottak voltak és a mai napig is azok. Ez természetesen csak akkor gond, ha nem egyértelmű, hogy az intézmények felelősek a sportélet minden szegmenséért. Sajnos negatív példák is vannak. A MEFS megalakulása utáni négy évet a szervezet fokozatos megszilárdulása, a konszenzuson alapuló munkastílus kialakulása jellemezte. A megalakulást kísérő viták, melyek lényegében a sportélet különböző területeinek szembe állításával próbáltak –kevés sikerrel operálni”, hamar elültek. Ugyanakkor alkotó vita zajlott a hallgatók önkormányzati szervének, az Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség (OFÉSZ) képviselőivel, akik hol jogosan, hol ifjútörökök” módjára próbálták érvényesíteni a hallgatók, mint kiderült – egy szűk rétegének sporttal kapcsolatos érdekeit. A hallgatóknak a testnevelés tantárgy kötelező oktatása elleni tiltakozása több fővárosi intézmény konzervatív, poroszos, így érdektelenségbe hajló, nem hallgatócentrikus felfogásában keresendő. Az OFÉSZ-szel folytatott kommunikáció hozzájárult a vezetésben a hallgatói részvétel kialakításához, a demokratikusabb működéshez. A ciklus végére nemcsak a MEFS elnökségében, hanem a decentralizált egységekben, a Területi Tanácsokban is hallgató képviselőket választottak.

 

A MEFS 1994. évi elnökségi beszámolója szerint ... bár az intézmények többségében sikerrel küzdöttek meg az egyébként olykor akár rokonszenves –avantgarde nézetekkel, néhány intézményben a helyi erőviszonyok alakulása visszavetette a testnevelési és sportéletet”. A MEFS társadalmi elismertsége is megnyilvánult, hogy elnöke révén– igaz, más társadalmi funkciói kapcsán is– helyet kapott a Magyar Olimpiai Bizottságban, illetve a Nemzeti Sporttanácsban. Az elnökség az első ciklus ideje alatt 11, míg az intézőbizottság kilenc alkalommal ülésezett. A közgyűlés évente került összehívásra, mely a kilencvenes évek elején szokatlan volt a sportági szövetségek gyakorlatában. A MEFS ezzel a „lépésével” a fejlett demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugat-európai és angolszász példákat követte. Például Angliában, Franciaországban és Dániában is természetes volt az évenkénti közgyűlés, hiszen ez tudta a legmegfelelőbben biztosítani a civil kontrollt. A szövetség identitásának kialakítását és megőrzését segítette, hogy a Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség (FISU) legfőbb testületében a MEFS az elnökével, míg a bizottságaiban további két fővel képviseltette magát.

 

Az elnökség munkáját kezdetektől három bizottság, a Versenysport, a Szabadidő, valamint az Elméleti és Tudományos Bizottság segítette, amelyek tagjai demokratikusan, jelölés alapján lettek megválasztva. Az egyetemi-főiskolai sport a sportról szóló 1996. évi LXIV. törvény 15. §-ában foglalt lehetőséget nem tudta kihasználni. Ebben az időben az egyetemek és a főiskolák (sőt, az alapítványok is) alanyi jogon indulhattak a versenyrendszerben. Ezt követően, 1998-ban került sor a sokszor elmarasztalt 28/A § beiktatására.

 

Ezzel egy időben számos felsõoktatást (is) érintő szerződés került kormányzati szinten megkötésre. Hazánkban is megnőttek a társadalmi különségek, kezdetét vette az egyetemek-főiskolák üzletiesedése, s ezzel együtt kényszerűen az első nagy felsőoktatást is érintő elbocsátási hullám. A felsőoktatási intézmények „elszegényedése” maga után vonta a tudományos kutatások forrásainak drasztikus csökkenését. Az állami intézmények mellett sorra alakultak az egyházi, a magán- és alapítványi egyetemek, illetve főiskolák. Az állami támogatás mellett évről-évre csökkent az állam tulajdonosi érdekeltsége. Jelentős állami vagyonok áramoltak ki magán- vagy önkormányzati érdekeltségbe. Az egyetemi-főiskolai sport üzleti szemléletű menedzsment nélkül még a kísérletezés reményt keltő fázisát sem tudta elérni. A finanszírozásra sem az üzleti szféra felé irányuló - még kijáratlan - kapcsolati tőke, sem az alapítványi támogatás rendszere, sem a közhasznú társasági formák, mint kényszermegoldások, nem jelentettek megoldást.

 

További demokratikus előrelépését jelentett a MEFS életében az 1999. évi alapszabály-módosítás, melyben a közgyűlés az elnökség harmadába hallgatói képviselőket választott, figyelembe véve a területek reprezentáltságát is. Megszűnt az intézőbizottság egyrészt a társadalmi szervezetek működését szabályozó törvények módosítása miatt, másrészt a ciklus elnökségi hatáskörét átvevõ demokratizmust ezáltal torzító funkciói miatt. Az időközben közhasznúvá minősített MEFS mindvégig demokratikus alapokon működött. Legfőbb szerve az évente összehívásra kerülő közgyűlés. Az elnökség 21 tagjának egyharmada hallgató, akik közül egyikük alelnök. Az operatív feladatokat egy központi iroda látta el, 1992-1996 között két főállású, 1997-től plusz két mellékfoglalkozású munkatárssal.

 

Dr. Frenkl Róbert az elnökség 1999. évi beszámolójában így kezdte ciklust záró értékelését: „Büszkék lehetünk arra, hogy a kilencvenes évek Magyarországában, a demokratikus átalakulás kínjaival küszködő hazában megőriztük, szolgáltuk az egyetemi sport ügyét, munkánk révén több tízezer egyetemi-főiskolai hallgató jutott sportolási lehetőséghez, az egyetemi főiskolai sportegyesületek pedig a hazai és valamennyire a nemzetközi sportéletben bizonyították értékeinket.” A MEFS felépítése már a kezdetektől érvényesítette a decentralizáció elvét, hiszen öt területi tanácsot működtetett a hallgatók szabadidős tevékenységének hatékonyabb szolgálata érdekében. A MEFS elnökségében és bizottságaiban kizárólag az egyetemi-főiskolai sportban dolgozó, ahhoz valamilyen formában kötődő személyek kaptak helyet. Az elnökség összetételében – a hallgatók természetes rotációjától eltekintve –a megalakulástól három cikluson át alig történt személyi változás. Az elnökség tagjai döntően egyetemi-főiskolai sportvezetők, az oktatás és képzés területén dolgozó közalkalmazotti státust betöltő személyek. Hasonló mondható el a területi tanácsok összetételéről is.

 

A MEFS mindvégig egyértelmű erkölcsi, politikai és leginkább anyagi támogatást kapott a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól, a MOB-tól és természetesen az OTSH-tól. A programok kapták a támogatást, melyek végrehajtása növelte a szervezet iránti bizalmat. Sikeresen zajlottak az egyetemi-főiskolai bajnokságok, s hasznosnak bizonyult az intézmények közötti sportélet támogatása. Olyan évtizedes tradíciókkal rendelkező sportprogramok támogatását vállalta fel ez időszakban a MEFS, melyek a finanszírozási vákuum miatt nem kerülhettek volna megrendezésre, így a Pedagógusjelöltek Országos Sporttalálkozója, az Agrár Sportnapok és a Medikus Kupa.

 

A MEFS az újabb négyéves ciklus (1995-1998) első évét – a folyamatos pénzügyi nehézségek ellenére – sikerrel zárta. A magyar csapat igen sikeresen szerepelt az Universiadékon, nőtt a felsőoktatási intézmények sportklubjaiban a versenyszakosztályok száma. A MEFS-t az állami finanszírozás nehézségei, a kiszámíthatatlanság, az egyetemek és főiskolák sportjának romló, helyenként kétségbeejtő helyzete ösztönözte arra, hogy szorgalmazza a felsőoktatási sportnormatíva bevezetését. Az Oktatási Minisztérium költségvetésében tervezett 10.000 Ft/fő összeggel szemben csak 200 Ft/fő– összesen harminc millió forint –került elfogadásra, ami mindenképpen áttörést jelentett, de messze elmaradt a helyzetet csak stabilizálni is képes realitástól.

 

1994-től a gazdasági átalakítást és a pénzügyi megszorításokat élő egyetemek, főiskolák jószerivel alig, vagy egyáltalán nem tudták támogatni az intézményi sportéletet, még kevésbé a szakosztályi sportot. Ez időben szinte teljes mértékben megszűnt az egyesületek állami támogatása. Az 1998-as kormányváltást követően megalakult az Ifjúsági és Sportminisztérium. Ettől kezdve mindinkább előtérbe került az a probléma, hogy az új sportpolitika csak elvben preferálta az egyetemi-főiskolai sportot, s a gyakorlatban egyre markánsabban a nehézségek váltak meghatározóvá a MEFS, illetve az egyetemi-főiskolai sportegyesületek életében. Az évtized végére megszüntették az egyetemi-főiskolai sportegyesületeket is támogató Gerevich-alapítványt, és változtak a Wesselényi Közalapítvány prioritásai. Nem emelkedett a Pro Kultúra Alapítvány alaptőkéje, így az egyetemi-főiskolai klubokat támogató szerény összeg sem. Ez összességében körülbelül 60 milliós forráscsökkenést jelentett a felsőoktatás sportéletében.

 

A MEFS a megalakulásától részben az államtól átadott, részben a saját kezdeményezésére életre hívott programjait, az egyetemi-főiskolai bajnokságok megszervezését, a rendszeres szabadidős sporttevékenységet folytató hallgatók versenyeinek támogatását, a nemzetközi tevékenységet, az országos szintű sportszakmai programokat, képzőtáborok támogatását a direkt, illetve az indirekt módon nyújtott állami támogatásokból biztosította. Az 1992. évi 19,5 milliós támogatás 2001-re 58,7 millió forintra emelkedett. (A támogat ások nem tartalmazzák az Universiadékra biztosított, a Parlament költségvetésében szereplő támogatást.) Az állami támogatás 1993-ban 5,2, 1995-ben 20, 1997-ben és 1999-ben 30-30, míg 2001-ben 35 millió forintot jelentett. A MEFS saját bevételei az 1993. évi 377 ezer forintról – az 1999-ben megjelenő tagdíjjal együtt – 2001-ra 31,6 millió forintra növekedtek.

 

Dr. Hédi Csaba